Van egy általános tézis a színházban: akkor játszik jól egy színész, ha a nézővel el tudja hitetni, hogy amit a színpadon lát, az a valóság. A mizantróp című, Quimby-dalokkal fűszerezett (és nem musical!) előadásnak sikerült ezt elérni.

A mizantróp (a szó jelentése: embergyűlölő) 1666-ban íródott Molière tollából. Félelmetes belegondolni, hogy a történet 2012-ben is megállja helyét. A francia drámaíró talán egyik legkifinomultabb művét a korabeli közönség nem fogadta kitörő lelkesedéssel, de az utókor számára szépen fennmaradt.

 A Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínházának előadását Bori Tamás rendezte meg úgy, hogy az ma is nézhető és érthető legyen. A budapesti szabadtéri bemutatóra talán még a honi bulvár média is kíváncsi volt. Persze őket nem a Molière-mű vonzotta, inkább a két főszereplő: Makranczi Zalán és Szinetár Dóra. A „Szinetár – Bereczki álompár” szakítás híre egyébként sem csengett még le, sőt a helyzetet csak fokozta, hogy már az is kiderült: Dóra és Zalán az új „álompár”. Ha gonosz feltételezéseink lennének (vannak is), mondhatnánk (mondjuk is), hogy az egész jól meg lett tervezve. A hírek nem maguktól keltek szárnyra: az Operettszínházból való távozás, válás és A mizantróp bemutatója előtt az új szerelem is napvilágra került…

De! Talán jobb is így, mert legalább nem kell találgatni. Hogy volt az a jó színész duma? Ha elhisszük, amit csinál, akkor jó. Dórának (Céliméne) elhittük a csalfa nőt, a végletekig szerelmes asszonyt, aki a saját, belső csendjétől annyira fél, hogy a legkülönbözőbb társaságokkal bástyázza körbe magát. Zalán (Alceste) egyszerre volt érett, nemes, szenvedélyes férfi, ugyanakkor zsémbes, zsörtölődő, mindenkibe belekötő lázadó.

Az előadás gyengéje, hogy a színészek, akik a jól átdolgozott (és amúgy is jól megírt) Quimby-dalokat hangi adottságok nélkül énekelték el. Szabó Ádám (a Csillag születikben felfedezett harmonikás) pedig inkább maradjon csak a hangszerénél, mert abban profi, de a színjátszást még gyakorolnia kell.

Árvai Nóra díszletei és jelmezei zseniálisak! A fehér tisztasága alapból megérteti a nézővel, hogy az erkölcsnek és az őszinteségnek központi szerepe van. Ahogy kellene ez a mindennapokban is, de egyiket sem nagyon találjuk már. Megelégszünk az adott helyzettel: elfogadjuk a társas magányt, a kompromisszumok megalkuvásba csapnak át, és megpróbálunk megfelelni az egész világnak. Amennyiben nem ez történik, rögtön az erkölcs ellen vétünk: hazudunk, és megcsalunk, és az egészet a boldogság számlájára írjuk.

Egyetlen hiányérzet azért marad a végére. Ha már Quimby-dalok, a leghíresebb kimaradt. A Most múlik pontosan beleillett volna az előadásba, és akkor Szinetár Dórának is jutott volna legalább egy ének. Ha felidézzük a szöveget (olyan nincs, aki nem ismeri), érezzük, hogy most a színpadon és a valóságban is megállta volna a helyét.