Nem akartam már megint „natasázni”. Nem is gondoltam, hogy kell! Egyébként is az az elvem, hogy olimpiai bajnokról vagy jót vagy semmit. De az elvek csak korlátok közé szorítanak, így lehet, hogy mostantól inkább nincsenek is elveim.

Pá-pá Natasa! Ha nem írunk, ne válaszolj...

Titkolhatnám, de nem teszem, hogy sosem szimpatizáltam Dusev-Janics Natasával. Nem azért, mert szőke; nem azért, mert nő; se nem azért, mert szerb származású; hanem mert egyszerűen nem volt szimpatikus. A hebrencssége, a túlzott (kifelé mutatott) lazasága, a sokszor zavaros nyilatkozatai… nem. Ő valahogy nekem sosem volt A Sportoló. Elismerem a kajakozásban szerezett sikereit, tehetségét, tudását – és ennyi.

Most hazatérhet! Milyen szenvedés lehetett neki, hogy Magyarországon sosem találta a helyét. Kis országunk segítségével háromszoros olimpiai bajnok, 18-szoros világbajnok és 17-szeres Európa-bajnok lett. Milyen nagyon nyomasztó érzés lehetett neki ennyiszer végighallgatni a magyar Himnuszt. És milyen boldogok voltak itthon azok a kajakos lányok, akiktől az esélyt vette el, hogy ugyanezt a sikert elérjék. Mert elérték volna, ebben ne is kételkedjünk. A világon egyedülálló edzőgárda dolgozik Magyarországon, és bár a tehetséget nem lehet nélkülözni, de a kemény munka ugyanúgy sikerre vezet(het).

Szerbiában még edzésre sem volt pénzük, ezért jött át 13 évvel ezelőtt Szegedre. Most meg milyen szerencse, hogy jött Vlade Divacs, aki megteremtette az ideális körülményeket, így irány vissza. És ez ilyen egyszerű. Ó, nem kell ebbe pénzt beleképzelni, Natasát nem az motiválta, hanem a hazaszeretet… (Hogy micsoda??) Hiába, régóta haza akart menni, de ennek ellenére úgy gondolja, érdemes Magyarországon sportolni. Köszönjük, Natasa!

Azt hittem, tud szépen távozni. Hogy az elmúlt évek alatt bölcsebb lett, okosabban nyilatkozik, de tévedtem. Kajakozni megtanult nálunk, de vannak olyan értékek, amelyek nem taníthatók.