Egy magára valamit is adó Quimby-rajongó nem teheti meg, hogy ne ismerje meg a Neonradírt. A zenekar frontembere, Kiss Tibi birtokolhatja a költő, a rockikon és a diplomás képzőművész címeket. Azt hiszem, az ilyen emberekre mondják, hogy erre születni kell.

A Bookline-kiadványt kézbe venni különleges érzés, főleg ha valaki csak a regényekhez van szokva. Puhatábla helyett keménykötés. Méretre sokkal nagyobb, mint a megszokott könyvek. Persze, mert ez egy album. A Neonradír új oldaláról mutatja be az énekes-gitáros-dalszövegírót. A szárnyait bontogató festő, a mámor démonaival megküzdő sztár és az újrakezdő művész alkotásainak gyűjteménye, amelynek minden oldala önálló műalkotás.

Minden oldalon más és más érzés. Dalrészletek, bizarr figurák, megfejthetetlen alakok, összemosódott színek. Olykor kész káosz, máskor meg maga az értelem. A pokol bugyraitól a csoda határáig minden, amit Kiss Tibi valaha átélt, elvonótól a sikerig. Csak próbáljuk megérteni, őt, a rajzokat. Nem mindig sikerül.

A dalai? Pont, mint a rajzok. Félelmet keltően szerethetők. Néha értelmezzük, de sokszor csak dúdoljuk. Nem teszünk úgy, mintha értenénk hozzá. Hogy milyenek a festmények? Olyan Tibcsisek. Nem köszön vissza se barokk, se reneszánsz, se Van Gogh, se Cézanne. De ki keresne ezekben a képekben bárki mást, mint Kiss Tibort?