Szuperprodukció, sztárparádé, musicalszenzáció. Ezekkel a jelzőkkel illették – már jó előre – a december végén bemutatott A nyomorultak című filmet. Victor Hugo klasszikusa Tom Hooper rendezésében valósult meg a filmvásznon. Kitűnő színészeket sorakoztatott fel, akiknek pechükre énekelni kellett…
Pierce Brosnan Mamma Mia!-beli szereplése óta tudjuk, hogy aki nagyszerű színészi képességekkel rendelkezik, az nem biztos, hogy énekelni is tud, illetve fordítva. Valamint az is kiderült, hogy ami jól mutat a színház falain belül, az nem biztos, hogy a hollywoodi csillogásban is megállja a helyét. Tom Hoopernek A király beszéde rendezéséért már kijárt az Oscar-díj, de korántsem biztos, hogy Colin Firth-szel könnyebb dolga volt, mint Hugh Jackmannel.
A nyomorultak történetét talán már senkinek sem kell bemutatni. A XIX. századi Franciaországban játszódó sztori az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól. Victor Hugo megírta, Claude-Michel Schönberg pedig zenét rakott hozzá, amellyel évek óta világszerte a színházak toplistáján szerepel. Amolyan „küzdj magadért, a szabadságért, a szerelemért” mű, amely megérinti az embert.
Hugh Jackman, Anne Hathaway, Russell Crowe és Helena Bonham Carter neve manapság már garancia a sikerre, hát még ha mindenki egyazon filmben szerepel. De a teljesítmény sosem lehet egyforma. A Jean Valjeant alakító Jackman arcai nem csak a sminkmesterek munkájától voltak különlegesek. A megtört rab épp oly hiteles volt tőle, mint a sikeres polgármester. Az énekkel is megbirkózott, itt-ott a magas hangok bennragadtak, de ez nem rontott az élvezeti értéken. Ugyanez nem mondható el Russell Crowe-ról (Javert), legalábbis a film elején. Amikor először rázendített, beugrott a Brosnan-effektus, de a végére, az öngyilkosság pillanatában már szinte sajnáltuk, hogy leugrik a hídról.
Ami a női vonalat illeti… Anne Hathaway (Fantine) esetében többet beszélt a sajtó a nagy fogyásáról, mint a karaktere megformálásáról. Pedig ez is, az is rendben volt. A legnagyobb meglepetést a legkevésbé ismert színésznő, Samantha Barks (Éponine) okozta. Énekhangja kimagaslott a „mezőnyből”, és színészi játéka is vert sokakat, többek között Amanda Seyfriedet. Cosette megformálója tökéletesen érdektelen lett volna, de neki kijutott egy Marius. Üde színfolt volt a Helena Bonham Carter – Sacha Baron Cohen páros. Thénardier házaspárként kedvükre ripacskodhattak, de nekik ez áll jól, és legalább volt min nevetni is.
Összességében hosszú, ám de látványos filmet kaptuk. Azon meg már csak gondolkozni lehet, hogy mennyivel lett volna jobb, ha nem a musicalváltozat megrendezése mellett dönt Tom Hopper. Ezek a színészek megoldották volna azt is. Nagybetűs színészként, és talán jobban is, mint énekesként.
