Egyre nagyobb, csodálkozó szemekkel figyelem az álláshirdetések szövegeit. A betöltendő pozíció megnevezése még csak hagyján. Az elvárások rész is úgy-ahogy rendben. Ám amit feladatok gyanánt kell(ene) teljesíteni… na, az nincs összhangban az előző kettővel.
Új trend alakult ki a munkaerőpiacon. Egy embert veszünk fel, de az végezze el négy-öt másik ember munkáját, ráadásul értsen is négy-öt másik szakmához, és legyen elég neki egy ember – igencsak átlag – fizetése.
Kezdetben azt hittem, hogy a munkaadók nincsenek tisztában a munkakörökkel. Hogy mit csinál egy PR-os, mit egy titkárnő, mihez értsen egy szakács, vagy épp miben legyen jó egy könyvelő. Aztán idővel megvilágosodtam: ezek az elvárások. Egy ilyen-olyan asszisztens tudjon legalább két nyelven felsőfokon tolmácsolni, fordítani, tökéletes gépírástudással rendelkezzen, a számítógép minden csínját-bínját ismerje, otthonosan mozogjon a pénzügyekben, persze legyen jogsija, és az, hogy jól nézzen ki, jól kommunikáljon, tűrje a stresszt és minden mást, az már a legtermészetesebb dolog.
A sokoldalúság néhány szakmában persze elengedhetetlen. Vagy már mindegyikben? Például aki most úgy dönt, hogy ő bizony szakács lesz. Akkor később profi szinten kell űznie a takarító, a szobalány, a recepciós és a londíner munkáját is? Persze ért hozzá, hogyne. Mindenki tud porszívózni, ágyneműt cserélni, bejelentkezési lapot kitölteni, és csomagot cipelni is. Akkor ez a megoldás?
Valaha, amikor szakmát tanult az embert, szakembereket képeztek. Most „mindenest”. És a szerencsétlen álláskeresőn múlik, hogy bevállalja-e, vagy sarkon fordul és tovább keres…
