Az ember nem tud úgy mászkálni Újlipótváros gasztronegyedében, hogy ne csábuljon el, és ne térjen be valamelyik vendéglátóhelyre. Mit valamelyik! Ezúttal is tudatosan vettem az irányt Budapest első és egyetlen fánkozójába, a The Donut Librarybe.

Belépve az ajtón, és megpillantva a fánkospultot úgy érezheti magát az ember, mint valami amerikai filmben. A számtalan színű és ízű fánk ott szemez velünk, beállunk a sorba, és kész szerencse, hogy tömeg van, mert van idő dönteni. Melyik is legyen?

Hirtelen hatalmas együttérzésem támad Gombóc Artúrral, aki nem tud dönteni, és igen, kell a kerek csokoládé, a szögletes csokoládé, az étcsokoládé és így tovább. Kell a rózsaszín, kell a színes cukros, kell a vaníliás, kell, kell, kell… Úristen, melyik legyen? Hogy melyik milyen ízű, meg sem kérdeztem, úgysem tudnak olyat adni, amelyiket ne szeretném. Ezt valahogy tudom előre…

Kettőt választva – hú, lehet, hogy tömény lesz; cukorkóma és társai – indul a helykeresés a „könyvtárrészen”. Bár olvasni senki nem kezdett el – fánkfotózás viszont volt bőven –, az olvasólámpával felszerelt asztalok, a kényelmes székek és kanapék minden lehetőséget megteremtenek erre. Ahogyan az elvitelre is a zacskók és dobozok. Így akár otthon vagy a munkahelyen is élvezhetjük az ízeket.

Ja, ízek! Milyenek is ezek a fánkok?  A töltött és töltetlen, valamint lyukas közepű példányok váltakoznak. Vannak szezonális és állandó ízek. A csokis és vaníliás örök darabok mellett fellelhető az epres, a mogyorós, az almás, a citromos, de éppen volt Toffifee-reszelékkel megszórt is.

És nincs cukorkóma! Nem émelygős, nem olajos, csak egyszerűen finom! Halk sóhajok törnek ki az emberből, miközben eszi. Ez valahogy úgy jön. Az üres tányéron is felfedezhetjük a The Donut Library feliratot, és akkor már tudjuk: örökre a szívünkbe zártuk. Távozáskor meg a szokásos: „Na, ide még jönni kell!”