Menjünk megint színházba. Oké. Mire? Rose, a Spinozában. Vári Éva monodrámája, „asszem”, nem lesz egy könnyű darab. Így indult egy beszélgetés, aztán egyszer csak ott találtam magam a színpadon. Ülök egy széken, velem szemben Vári Éva a padon, és a könnyeimmel küszködök. Ő viszont sír.

Az Orlai Produkciós Iroda a volt Budapesti Kamaraszínházban nagy sikerrel játszott Martin Sherman-darabot újította fel. Ez a Rose. A Vári Éva játszotta monodrámát november 12-től a Spinoza Házban láthatja a közönség.

Ilan Eldad tíz évvel ezelőtt már megrendezte ezt előadás, és sajnos ma is érvényes, ha nem még érvényesebb, mint akkor. A dráma Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a XX. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot. Rose végigélte a század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, férjét és gyerekét…

Rose-zal együtt Süvet ültünk. A Süve – a zsidó hagyományokban – a temetés után kezdődik, és hét napig tart. Nem dolgoznak, imádkoznak, történeteket mesélnek az elhunytról, emlékeznek rá, elbúcsúztatják. Rose így meséli el nekünk az életét.

A Spinoza Színház mentes a csillogástól és a tágas terektől. Bezsúfolódnak az emberek, elhelyezkednek a kemény székeken, és máris adott egy intimebb tér. Ez esetben székek vannak a színpadon is. Meg egy pad, amelyen már ott ül Rose (vagy akkor még Vári Éva?). A székeken meg a nézők. Karnyújtásnyira van a dráma, a könny, a humor. Az emlékezése szomorú, mégis humorral átszőtt, és az élni akarásról tanúskodik.

Vári Éva úgy mesél másfél órán keresztül, hogy minden helyszínt, minden tragédiát és azt a kevés boldogságot is tisztán látjuk magunk előtt. Ezerfelé cikáznak az ember agyában a gondolatok, és amit érez, mindig a hála. Persze ez „csak” színház, a történet valódi, de a történelmet semmi sem tudja megváltoztatni.