Eltekintve attól, hogy a Szerelem a végzetem című filmhez megint sikerült egy bugyuta fordítást összehozni (And So It Goes), tökéletes szórakozási lehetőséget nyújt Michael Douglas és Diane Keaton kettőse.

Amerikai, romantikus vígjáték két szupersztárral. Az ember vagy előre húzza a száját, vagy túlzott reményekkel ül be a moziba. Ha egyik sincs – ez a ritkább – akkor van esély a jó szórakozásra. A Szerelem a végzetem Amerikának szól! Legalábbis nálunk koránt sem ilyen a nyugdíjas lét, bár sokan mit nem adnának érte.

Oren Little (Michael Douglas) nincs különösebben kibékülve a környezetével: festékpuskával kergeti el a kertjéből az odatévedő kutyát, nem hagy parkolóhelyet a szomszédnak, és leginkább cinikus megjegyzésekkel múlatja egyedül az időt. A mogorva ingatlanügynök életébe váratlan változást hoz sosem látott unokája, akit elhidegült fia hagy hátra nála megőrzésre. Mivel Orennek évek óta nem kellett senkiért felelősséget vállalnia, ezért megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte a kislány gondozása. Szerencsére a feladatban segítségére siet a szomszédban élő, egyedülálló énekesnő, Leah (Diane Keaton), akiből előtörnek az anyai ösztönök, ráadásul mind közelebb kerül az addig érzéketlen fajankó benyomását keltő Orenhez…

A romantika nem a szirupos arcát mutatja. Sokkal inkább valódi, és egyszerű. De tényleg ennyire egyszerű? Douglas és Keaton nem ódzkodik felvállalni az idő múlását. Valahogy természetes lesz a rövidgatya és a házi papucs, vagy a ráncokat szegélyező szemüveg.

A poénokon jól esik nevetni (igen, ez máskor olyan kényszeredett). A cinikusság természetes, és közben azon drukkol az ember, hogy legyen boldog szerelem 50-60 év felett is…