Kása

Többször sírtam már egy jó regény olvasása közben. Általában a végén szokott ez megtörténni, amikor vagy nagy a boldogság vagy nagy a szomorúság. Olyan viszont még sosem történt velem, hogy egy könyv olvasása közben, már a második oldalnál potyogjanak a könnyeim.

B1023712.JPG

M. Kiss Csaba könyvet írt Kásás Tamással, Kásás Tamásról. Kása, avagy egy pólós világsztár életének első harminchat éve. Izgalommal vettem a kezembe. 36 év, melyből én magam is 16 évet végigkísértem. Mielőtt belefogtam volna az olvasásba, két kép villant be: 1996. Atlanta, olimpiai bronzmérkőzés. Kikapott a magyar csapat, és egy szomorú Benedek Tibor ült lehajtott fejjel a medence partján. Horkai György együttese a negyedik helyet szerezte meg.

A másik kép sokkal frissebb: 2012. London, a négy közé jutásért játszik a magyar vízilabda-válogatott. Vereség. Kikapott Kemény Dénes csapata, és egy szomorú Kásás Tamás ül lehajtott fejjel a medence partján.

Én is Londonban vagyok. Nem sikerült a mérkőzésre jegyet szerezni, így a kint élő magyarok főhadiszállásán gyűltünk össze szurkolni. Elszántak voltunk. Tudtuk, hogy ez a csapat már nem az a csapat, aki könnyedén végigveri a világot, de a szívünk elnyomta az agyunk gondolatait. Meg tudjuk verni az olaszokat. Hátborzongató a hangulat. Érezzük az uszoda atmoszféráját, ott a szurkolói sátor alatt, a szokatlanul meleg londoni nyárban.

Vége. Vereség. Sírnak a játékosok, és sírunk mi is. Mellettünk meglett férfiemberek is a könnyeikkel küszködnek.  Ők is tudják, érzik, amit csak kevesen: itt, most valami véget ért. Nem a vereséget sirattuk, hanem azt a 16 évet, amelyet végigéltünk Kemény Dénessel, és a „mi dreamteamünkkel”.

kasastamas2.jpg

És akkor elkezdem olvasni az M. Kiss Csaba által leírt Kásás-életet. Kása is sír. Az utolsó edzés, az utolsó mérkőzés, az utolsó gólpassz… miért ilyen szívfacsaró?

16 év sok idő. Nekem az. Senkihez és semmihez nem voltam ennyi ideig hűséges, mint a vízilabdához és a Kemény-csapathoz. A kezdeti szerelem persze egy idő után átalakult szeretetté, de soha nem csaltuk meg egymást. Jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett, bár igaz, a jóból sokkal több jutott, így minden egyszerűbbnek tűnt. Példaképpé vált a csapat (de nem csak nekem…). A róluk szóló könyvek (Csurka Gergely tollából) Bibliának számítottak. Mindig tudtam, hogy melyiket hol kell kinyitnom, ha erőre, kitartásra volt szükségem. Tanultam tőlük. Úgy éreztem, minden játékost jobban ismerek egy kicsit, mint azok, akik csak négyévente egyszer – az olimpia idejére – válnak sportszakértőkké. Kásás volt a kiismerhetetlen. A zárkózott zseni! És most itt van a kezemben a slusszpoén. A könyv, amely választ ad sikerre, kudarcra (bár mi számít annak?).

Kása az athéni olimpiai döntőn egy belőtt büntető után a levegőbe üvöltötte, ami épp kiszakadt belőle. A BAAZDMEEG-et jól le lehetett olvasni a szájáról, hiszen a kamerák csak őt mutatták. Most azt reméli, hogy mindenki megbocsájtotta már ezt neki. Haragudott rá egyáltalán valaki???

A könyv végén is sírtam, de már meg sem lepődtem. Ennek így kellett lennie.

Szólj hozzá!

audrey hepburn 2012.11.19.12:42
Címkék: sport könyv vízilabda olimpia London Kásás Benedek Kemény

A bejegyzés trackback címe:

https://pluszminusz.blog.hu/api/trackback/id/tr754914453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.