Női kézilabda-Európa-bajnokság zajlik Szerbiában. Magyarokkal. Mondhatnám, hogy természetesen velünk, de a londoni olimpia óta óvatosabban kell fogalmazni. Pár napja még arról írtam volna, mennyire rossz, hogy a női mezőnyben egy olyan kézilabdázónk van, aki képes nemzetközi szinten, stabilan jól teljesíteni. És most?
Megváltoztak az elvárások a női válogatottunkkal kapcsolatban. A 90-es évek második felében, majd a kétezres évek elején egyértelmű volt, hogy minden világversenyre éremért utazik ki a csapat. Aztán klasszisaink kezdtek kiöregedni, majd visszavonulni. De amíg Farkas Ági, Németh Helga és Kökény Bea után volt Bojana Radulovics, Siti Bea és Pálinger Kati, addig mára egyetlen klasszisunk maradt… Ennek megfelelően alakultak az utóbbi évek eredményei, és oda jutottunk, hogy a londoni olimpiai tornát a mieink nélkül rendezték meg.
Nem voltak különösebben nagy elvárásaim a megfiatalított magyar keret Eb-szereplésével kapcsolatban, ezzel valószínűleg nem voltam egyedül. A helyzet viszont az, hogy egy fájdalmas, egy vállalható vereség, és három remek győzelem után a mieink elődöntőt fognak játszani, és egy győzelemre vannak attól, hogy érmet hozzanak haza!
Továbbra is aggasztó persze, hogy bízni leginkább Görbicz Anitában tudunk, Tomori teljesítménye ingadozó, ahogy a kapusoké is, Szucsánszki sokszor felelőtlen, Rédei-Soós és Klivinyi fiatal, Bulath keveset játszik… A szélsők – a román meccs kivételével – mintha pályán sem lettek volna…
Mégis, van valami ebben a csapatban, ami győzelmeket, sőt, elődöntőt ért! Azt hiszem, ezután bármi történik, büszkék lehetünk erre a csapatra. Nincs más dolgunk, mint élvezni a hátralévő meccseket (már amennyire lehet az infarktus határán), és biztatni őket, ahogy sokszor az időkéréseknél halljuk, hogy ők biztatják magukat, egymást: „Gyerünk, Csajok!”
Szerző: lukeskywalker
