A Karamazov fiúk

December végén mutatta be a Radnóti Színház Dosztojevszkij híres regényének A Karamazov testvérek színpadi adaptációját. Az orosz irodalom egyik legjelentősebb műve a Radnóti orosz sorozatának újabb állomását jelentette.

20150114_164412_20150125155542447.jpgDosztojevszkij alkotásai általában nem a rövidségükről híresek, így egy színházi változat elkészítése mindig extra kihívást jelent az alkotóknak. A rendező Valló Péter, Morcsányi Géza dramaturggal közösen fogott hozzá A Karamzov testvérek történetének színpadi átdolgozásához. Morcsányi fogta magát, elolvasta oroszul a regényt, kihúzta, ami nem kell, és meghagyta, ami szerinte a vázat adja.

Az eredetileg sokszereplős regényből egy nyolcszereplős, csak férfiakra átdolgozott verzió készült el. A Karamazov fiúk apját Gáspár Sándor alakítja, a fiúk szerepében Adorjáni Bálintot, Rétfalvi Tamást, Pál Andrást és Szabó Kimmel Tamást láthatjuk. A Sztarecet Jordán Tamás, az Ördögöt Gazsó György játssza, míg a Nagy inkvizítorként Bálint András lép színpadra.

Fjodor Karamazov (Gáspár Sándor), az öregedő vidéki uraság a nők és a féktelen tivornyák megszállottja. Vagyonának sorsa, az örökös kiválasztásának kérdése egyre fokozódó feszültséget okoz négy felnőtt fia között. A folyton adósságokba bonyolódó katonatiszt Dimitrij (Adorjáni Bálint), az ateista újságíró Iván (Szabó Kimmel Tamás), a szerzetesnek készülő Aljosa (Rétfalvi Tamás) és a háziszolgaként tartott törvénytelen fiú, Szmergyakov (Pál András) valamiképp mind ellenségként tekintenek apjukra. Nem maradhat el a gyilkosság, az öngyilkosság, a börtön és az őrület. Vallási viták, nagy okfejtések, és az örök kérdés: miért is élünk?

karamazov_teljes_1_balint_daniel2_600x454.png

Bagossy Levente díszlete alkalmazkodik a Radnóti adottságaihoz. Kis tér, nagy forma, a színészek – ha jó helyen ül az ember – csak egy karnyújtásnyira vannak a nézőtől. Talán ez az oka annak, hogy a kevesebb néha több (lenne). Igaz ez Gáspár Sándorra, aki a szokásos harsányságán nem tud túllendülni, bár ezúttal az apa ripacs szerepe meg is követeli ezt tőle. Adorjáni Bálint nem rossz, de mintha valami benne maradna. Neki aztán pláne kicsi ez a színpad, „lelóg” róla, pedig Dimitrij szerepe nem először találja meg. Szabó Kimmel Tamás sem okoz meglepetést. Profizmusa itt-ott már átcsap unalommá, mintha nem találná benne a kihívást. A beteg, őrült figura túl sablonos, pedig közel három órán keresztül jó volt nézni, és hallgatni, csak a vége elveszett. Rétfalvi Tamás percről-percre bontja ki szárnyait. A végén a nézőkhöz szól, és garantáltan gondolkodásra készteti még azt is, aki a szünet után már bóbiskolni kezdett. Pál Andrásnak jól állt a „kvazimódósra” vett figura.

Hogy hiányoztak-e a nők? Nekem nem! (De mint mondana erre egy pasi?) Hogy kellett-e az Ördög, meg a Nagy Inkvizítor? Nekem ők sem. Hogy ki adott választ a „Miért élünk?” kérdésre: a néző maga. Te, én, saját magunk, saját magunknak. De Dosztojevszkij is kell, helye van a magyar színházakban.

audrey hepburn 2015.01.25.16:24
Címkék: kultúra előadás orosz színház Dosztojevszkij

A bejegyzés trackback címe:

https://pluszminusz.blog.hu/api/trackback/id/tr787108017