Szilágyi Áron kardvívónknak én rögtön két olimpiai aranyérmet ítélnék oda. A vasárnap esti döntőt látszólag könnyedén vette olasz ellenfelével szemben, de a Himnusz eléneklésével meggyűlt a baja. Persze, erről nem ő tehet.

Minden sportolónak az az álma, hogy egyszer egy nagy világeseményen (sorrendben: olimpia, Eb, Vb) az ő tiszteletére húzzák fel a magyar zászlót, neki szóljon a Himnusz, és teli torokból énekelhesse a Kölcsey Ferenc által megírt sorokat. A bal sors azonban most lecsapott…

Áron becsülettel küzdött! Elkezdte, és bár gyorsabb volt a ritmusa, mint ahogy megszoktuk, de tartotta a lépést, elvégre előtte lett olimpiai bajnok, nincs lehetetlen a számára. Aztán mégis. Amikor már Erkel Ferenc zenéjét nyomokban sem lehetett felismerni, a Vasas vívója is megtorpant az éneklésben, és zavartan forgatta a szemeit.   

A végén olyan érzése lehetett az embernek, hogy ezzel a ceremóniával most többet küzdött a sportoló, mint az éremszerzéssel. Így duplán jár(na) neki az arany, de helyette kívánjuk azt, hogy négy év múlva, Rióban kapjon egy normális magyar Himnuszt! Addig pedig várjuk, hogy újra és újra felcsendüljön freestyle változata dicső dalunknak.