Kezdem elszégyellni magam, mert egy komoly tartozásom van: egy sort sem írtam még a Londonban zajló paralimpiai játékokról. Az nem kifogás, hogy „pedig akartam”! Már az elején is, mikor kiutazott a 33 fős magyar csapat, vagy amikor Sors Tamás 100 méteres pillangóúszásban megvédte a pekingi címét, na és persze Szabó Nikolett cselgáncsban szerzett bronzérme után is… Szóval nincs kifogás.
A XIV. Nyári Paralimpiai Játékokon augusztus 29-én lobbant fel az olimpiai láng, amit nem közvetített nálunk egyetlen hazai televízió vagy rádiótársaság sem. A folytatást sem. Így bele sem tudunk „kóstolni” a hangulatba. Nem tudjuk azt mondani, hogy „annyira jó nézni őket”. Pedig jó lenne. Ez az a verseny, ahol kisebb sztárok vannak, kevesebb a reklám, de több az olimpiai eszme.
Londonban ezekben a napokban a testi és értelmi fogyatékosok, sérültek küzdenek azért, hogy ők legyenek a legjobbak. Hogy megmutathassák, a hit és az akarat bármire képes. A baj csak az, hogy nem látjuk a küzdelmüket, és nagyon le kell lassítanunk ahhoz, hogy a rohanó mindennapokban ezt átérezzük. Egészségesként nem tudjuk milyen kar nélkül úszni, láb nélkül futni, vagy kerekesszékben kosárlabdázni.
1992-től rendezik az olimpia helyszínén a paralimpiai játékokat, csak ez pár héttel később kezdődik. A médiában alárendelt szerepe van, ennek sok oka lehet (van is!). Kisebb nézőszám, kevesebb reklámbevétel, nehezebb közvetíthetőség. De van még egy ok, amiről csak ritkán beszélünk. Hallgassunk mi is? (Na, nem ezért vagyunk!)
Sokszor „félünk” a fogyatékos emberektől. Hogyan segítsünk nekik? Betoljuk őket a buszba a kerekesszékükkel? Segítsünk nekik megnyomni a lift gombját, ha nincs karjuk? Mivel bántjuk meg, és mivel lehetünk a hasznukra? Rosszat nem akarunk, sőt! Mégsem vagyunk felkészülve a velük való találkozásra. Ott vannak „ők”, és vagyunk „mi”. De miért?
Pedig büszkék vagyunk rájuk. Nem csak a bajnokokra, hanem a mindennapok hőseire is. Hétfőn Pálos Péter is aranyérmet szerzett az asztaliteniszezők között. Kedden kezdenek a vívók, és Sors Tamás is a második érméért úszik. Drukkolunk, mert látatlanban is, most ők a magyar hősök. Kár, hogy csak néhány napig.
