„Ma ünnep van, ma sírhatunk!...” – írja Ady Endre Halottak napján című versében. Minden évben egyszer elolvasom ezt a verset, csak ilyenkor. Ezzel kezdődik a nap. Különös hangulata, amely egyszerre szomorkás és megnyugtató, megszáll ezekben a napokban, és jól esik azokra gondolni, akiket szerettünk, de már nem lehetnek velünk.
Valaki távozása az élők sorából mindig a történés pillanatában a legfájdalmasabb számunkra. Aztán idővel, nem is tudjuk hogyan, de ez a fájdalom enyhül. Átalakul beletörődésbe, elfogadásba; hisszük, hogy ennek így kellett történnie.
Akarjuk még az utolsó érintést, a kedves mosolyt, a bársonyos hangot, a zsörtölődést, a morgást… De már csak az emlékeinkben élnek tovább. Nem tudjuk, mi van most velük. Hol vannak? Hogy vannak?
„Annyi nyomor, annyi szenny, vétek undorít meg e sárgolyón...”
Mi tovább megyünk, nélkülük.
Egy pillanatra csend van.
Nem kívánjuk a zajos forgatagot, csak a nyugalmat, amely nekik is jár.
Örökre velük! Ma sírhatunk, értük és magunkért.
Ady Endre: Halottak napján