A Rush – Hajsza a győzelemért bemutatója után az volt az érzésem, hogy idén még csak pocsék filmeket láttam. Utánanéztem, melyekről írtam, és igen, az érzésem többnyire helytálló volt.

Az Óztól kezdve A burokon át a Nyomorultakig, és így tovább. Na meg amiről már inkább nem is írtam. Persze, akadt üde színvolt, a Napos oldallal vagy éppen az Argo-akcióval, de a szeptember 12. mindent vitt (nálam!).

Nem tagadom, a Forma-1 kedvelőjeként hatalmas várakozással ültem be a moziterembe. Ez a várakozás nálam veszélyes is tud lenni, mert felmagasztalok dolgokat, ami aztán meg sem közelíti a végeredményt. De most nem így lett.

A Dan Brown-könyvek filmrendezője, Ron Howard sikeresen megküzdött a Forma-1 aranykorával. 1976-ot írunk, ez a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja. Két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni.

Riválisok, ellenfelek gyerekkoruk óta. Ez a versengés csaknem Lauda életébe kerül, de ugyanez a versengés menti meg az életét. Nem kell ahhoz Forma-1-szakértőnek lenni, hogy legalább nyomokban ismerjük Lauda összeégett arcának történetét. A baleset. Amely után alig több mint 40 nappal már ismét volán mögött ül, hogy megvédhesse a világbajnoki címét.

Valós történet, még ha akadnak is ferdítések. A sporttörténelem egy olyan szelete, amely most kellő humorral és drámaisággal lett tálalva. Anthony Dod Mantle operatőr munkája olyan izgalommal szögez bele a mozi székébe, hogy jobban izgulunk, mint egy vasárnapi F1-es futamon.

A képi világon túl a hang az, ami még odab…, bocsánat! Szóval a hang! Nehéz magyarázni, hogy milyen ma egy Forma-1-es autó hangja, és milyen volt 40 évvel ezelőtt. A tüdőben dübörög és nem a fülben. Elég így?

A két színész is telitalálat, noha eddig lényegében „nóném” volt mind a kettő. Daniel Brühl (Niki Lauda) és Chris Hemsworth (James Hunt) kiköpött eredetiként tekintenek ránk a vászonról. A filmben korabeli felvételek is megbújnak, és ha máshol nem is, de a hasonlóság ezekben szembeötlő. A csajok is jók! Ahogy az kell, ebben a közegben: a „bokszcicák” illegnek-billegnek, míg a hangsúlyosabb nők – a feleségek, Olivia Wilde (Hunté) és Alexandra Maria Lara (Laudáé) – feszülten figyelnek, izgulnak, aggódnak vagy éppen megcsalnak.

Peter Morgan forgatókönyve mindenre gondolt, ami egy amerikai csúcsmozihoz kell. Főleg, ha az a mozi(film) valaha valóság volt. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet… Hát még, ha a boldogság ellenség, mert elgyengít…

Az igazsághoz tartozik, hogy Lauda karrierjének egy nagyon kis szakasza volt a Hunt-korszak. Csak az egyik riválisa volt a sok közül, de talán a legfontosabb. James Hunt csak egy évig volt a csúcson, és két évvel a világbajnoki győzelme után vissza is vonult. Lauda még 1984-ben is vb-t nyert, ekkor Hunt már a BBC televízióban kommentálta Lauda újabb és újabb győzelmét. Az angol aztán fiatalon, szívroham következtében, 45 évesen halt meg. Lauda, aki ismerte jól Hunt életvitelét, ezen meg sem lepődött. A 64 éves osztrák egyébként még ma is a Forma-1 szerves része, elmaradhatatlan a futamokról, a piros sapkájával együtt.