Látod Juli, most miattad nem tudok dolgozni. Pedig azt kéne csinálnom, amire Te tanítottál. Írni. Nem-nem, nem cikkeket gyártani, hanem alkotni. Mert legyen, akármilyen kis hír, pont annyira kell odafigyelni rá, mint egy riportra. Te mondtad, én csak megjegyeztem. De… ma este nem megy ki a fejemből, hogy nem okítasz többé, hogy nem írsz, hogy nem mosolyogsz…

Még a húszas éveimet sem értem el, amikor Magyar Újságírók Országos Szövetsége újságíró akadémiáján kötöttem ki, és a Te szárnyaid alá kerültem. Persze, az iskola választása tudatos volt, de Téged kaptalak. És mekkora ajándék voltál. Minden héten kicsit elveszettnek éreztem magam az Andrássy úti székházban (akkor még ott volt), de Te hamar eloszlattad a kételyeim.

„Tündérkém, mit akarsz? Írni? Hát akkor fogsz is. Csak akarnod kell. Mindig, mindent csak akarni kell, én meg még segítek is.” – mondtad azzal az utánozhatatlan mosollyal.

Évekkel később, mikor egy házibulin azt „tanultam” tőled, – igen, megint csak tőled – hogy melyik borhoz, milyen sajt illik, megint Te kérdeztél: „Hova is írsz?”. Én meg csak soroltam a lapokat. A sajtvágó kés megállt a kezedben, felnéztél és csak annyit tettél hozzá: „Nem megmondtam, hogy akarni kell!”

A szemedben ott volt a büszkeség, az enyémben meg a hála. Köszönöm Juli! Akartam. De, amit most szeretnék, ahhoz már kevés az én akaratom… Nyugodj békében!