A top 10 Oscar-jelölt film közül a Szerelem című alkotás akár kakukktojásnak is számíthatna. Michael Haneke francia-osztrák-német filmdrámája tavaly, a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját már elhozta, és nem is kell sokáig kutatni, hogy mitől válhat díjhalmozó filmmé.

Pár hete egy Golden Globe-díj (a legjobb idegennyelvű film) is becsusszant az alkotók zsebébe, és az Oscaron is öt kategóriában számíthatnak az aranyszoborra.

A film középpontjában egy egymást kamaszként szerető idős párizsi házaspár áll. Georges (Jean-Louis Trintignant) és felesége, Anne (Emmanuelle Riva) nyugdíjas zenetanárok, akik nyugalomban, szép polgári lakásuk menedékében élik unalmas mindennapjaikat. Mindennek hirtelen vége szakad, mikor Anne-t szélütés éri, amelynek következtében fél oldalára lebénul. Férje tehetetlenül nézi az asszony fokozatos leépülését, miközben mindent megtesz szeretett feleségéért, mindhiába…

A filmet nem ajánljuk türelmetlen embereknek. Akiknek a film a 3D-nél kezdődik, azok számára fel sem lehet már fogni, hogy milyen, ha végig egyetlen helyszínen, két-három szereplővel játszódik egy alkotás. Vágásokhoz szokott szemünk is furán pislog, amikor még mindig, még mindig és még mindig ugyanazt a helyszínt látjuk, ugyanabból a kameraállásból.

Mintha csak egy színházi drámába csöppennék. A szemünk előtt elevenednek meg az öregség fájdalmas pillanatai. A magatehetetlenség, amely a legtöbb ember rémálma. „Csak ilyen kiszolgáltatott helyzetbe ne kerüljek soha.” Közben pedig keressük az egyensúlyt az élni akarás és a halálvágy között.  

Amit látunk, kegyetlen, mert pont ilyen a valóság. Megöregedni valaki mellett, szerelemben, szeretetben már oly ritka. Ápolni valakit a végsőkig, majd a karjainkból átengedni egy másik világba… Szívszorító? Fájdalmas? Túlélhetetlen? Ha valaki azt állítja, hogy két ember nem lehet folyamatosan szerelemes hatvan éven keresztül, akkor a filmvásznon még mindig rá tudnak erre cáfolni. Legalább ott, és akkor a valóság nem is annyira kegyetlen.