Tavaly áprilisban mutatta be Egyed Bea és Újvári Milán formációja, a Radiobalett A szerelem természete című alkotását a MU Színházban. Zene, tánc és szerelem: összeillő trió, de mit mutatnak a színpadon?

Elsőre sokk! A fehér térbe megérkezik a meztelen Milán, és egy szál rózsával verset szaval. Nincsen „bugyinedvesítő” orgánuma. Inkább, mint egy kisfiú az iskolai ünnepségen. Csak éppen rajta nincs ruha. Érkezik Bea a rózsáért, amelyet Milántól meg kell szereznie. És elkezdődik…

Másodikra sokk! Erőszakra érzékeny lelkemnek ez már brutalitás, ami a színpadon zajlik. Ez a szerelem? Ilyen erőszakosak vagyunk? Nők és férfiak egyaránt. Ha kell a másik, akkor megyünk tűzön, vízen át?

Még nem tudok a táncra figyelni. Se a zenére (vagy ekkor még nem is volt?). Még csak a két verekedő embert látom, akiknek a teste hemzseg a karmolásoktól, piros foltoktól. Bea győz, megszerzi a rózsát, és elkezdődik valami: a két fiatal kapcsolata.

Hol együtt, hol külön. Hol az egyik akarja, hol a másik. Tényleg ilyen bonyolult ez? A két fiatal színpadi környezetben mutatja meg a testünket, az érzéseinket, az érzékenységünket és a durvaságainkat. A zene és a tánc segítségével tart tükröt elénk. Hogy mi számít és mi nem.

Olyan könnyedén mozognak, hogy el hisszük, ez tényleg ilyen egyszerű. Csak kecsesnek és rugalmasnak kell lenni.  A cél: megszólítani a nézőt, mint mindig. És nekik 40 perc alatt sikerült. Nem tudom, hogyan, de mire az előadás végéhez értünk, nem zavart már, hogy a nő egy fejjel magasabb. Nem zavart, hogy meztelenek. Nem zavart, hogy közben a tánc nyelvén veszekedtek, mert most összeillenek. Igen, mint a szerelmesek.

Ja, és a szerelem? Azt mondták, a szerelem az a szó, amit túl hamar használunk és túl sűrűn. De talán ilyen a szerelem természete.