Eltekintve attól, hogy a Szerelem a végzetem című filmhez megint sikerült egy bugyuta fordítást összehozni (And So It Goes), tökéletes szórakozási lehetőséget nyújt Michael Douglas és Diane Keaton kettőse.
Amerikai, romantikus vígjáték két szupersztárral. Az ember vagy előre húzza a száját, vagy túlzott reményekkel ül be a moziba. Ha egyik sincs – ez a ritkább – akkor van esély a jó szórakozásra. A Szerelem a végzetem Amerikának szól! Legalábbis nálunk koránt sem ilyen a nyugdíjas lét, bár sokan mit nem adnának érte.
Oren Little (Michael Douglas) nincs különösebben kibékülve a környezetével: festékpuskával kergeti el a kertjéből az odatévedő kutyát, nem hagy parkolóhelyet a szomszédnak, és leginkább cinikus megjegyzésekkel múlatja egyedül az időt. A mogorva ingatlanügynök életébe váratlan változást hoz sosem látott unokája, akit elhidegült fia hagy hátra nála megőrzésre. Mivel Orennek évek óta nem kellett senkiért felelősséget vállalnia, ezért megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte a kislány gondozása. Szerencsére a feladatban segítségére siet a szomszédban élő, egyedülálló énekesnő, Leah (Diane Keaton), akiből előtörnek az anyai ösztönök, ráadásul mind közelebb kerül az addig érzéketlen fajankó benyomását keltő Orenhez…
A romantika nem a szirupos arcát mutatja. Sokkal inkább valódi, és egyszerű. De tényleg ennyire egyszerű? Douglas és Keaton nem ódzkodik felvállalni az idő múlását. Valahogy természetes lesz a rövidgatya és a házi papucs, vagy a ráncokat szegélyező szemüveg.
A poénokon jól esik nevetni (igen, ez máskor olyan kényszeredett). A cinikusság természetes, és közben azon drukkol az ember, hogy legyen boldog szerelem 50-60 év felett is…
Sajnálatos módon, ami mára szórakozás lett, az másnak elviselhetetlen fájdalom. Az Ice Bucket Challenge-akcióval az ALS-ben (amiotrófiás laterálszklerózis – az idegek elsorvadásával járó súlyos és egyelőre gyógyíthatatlan betegség!) szenvedőkre kívánják felhívni a figyelmet. Mindezt úgy, hogy a vállalkozó személy leönti magát egy teli vödör jeges vízzel. A feladathoz tartozik, hogy a végén meg kell nevezni további három személyt, valamint 10 dollárral hozzá kell járulni a betegség elleni küzdelemhez. A megbízatást 24 órán belül teljesíteni kell. Amennyiben valaki a kihívásnak nem tesz eleget, 100 dollárra emelkedik a támogatás összege. Egy másik verzió szerint sikeres és elmaradt végrehajtás esetén is minimum 100 dollárt kell felajánlani.
Van helyette nagy röhögés, meg értelmetlen csordaszellem, mert megint megyünk a tömeg után, ahogy szoktuk… A kreatív szellem egy-két fellángolása ugyan megmutatkozott. Volt, aki versekkel akarta kikerülni az elázást, de a kedvenc költemény feltüntetése, meg újabb 10 ember ezzel való idegesítése, már rég messze került a jótékonyságtól. Amúgy is, ha verset akarok olvasni, leveszem a polcról az Ady-kötetet és nem a Facebookon cseszem el az időt.
A szórakozás garantált. Oren Little (és Michael Douglas) nincs különösebben kibékülve a környezetével: festékpuskával kergeti el a kertjéből az odatévedő kutyát, nem hagy parkolóhelyet a szomszédnak, és leginkább cinikus megjegyzésekkel múlatja egyedül az időt. A mogorva ingatlanügynök életébe váratlan változást hoz sosem látott unokája, akit elhidegült fia hagy hátra nála megőrzésre. Mivel Orennek évek óta nem kellett senkiért felelősséget vállalnia, ezért megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte a kislány gondozása. Szerencsére a feladatban segítségére siet a szomszédban élő, egyedülálló énekesnő, Leah (Diane Keaton), akiből előtörnek az anyai ösztönök, ráadásul mind közelebb kerül az addig érzéketlen fajankó benyomását keltő Orenhez.
Dózsa György történelmünk talán egyik legtragikusabb sorsú lázadója, aki éppen 500 évvel ezelőtt égette lelkünkbe jelképpé magasztosult tüzes trónját. A történelmi forrásokon alapuló táncjátékban elsősorban a szerelmes férfit, a mélyen vallásos katonát és a vívódó embert láthattuk, Novák Péter személyében.
A krónika Szarka Tamás (Ghymes együttes) dalaival színes tablót fest a történelmi korról. A Honvéd Táncszínház művészei Makó Péter (Csík zenekar) népzenei válogatására kísérik végig Dózsa útját egészen a bukásig és a megtorlásig.
Olasz ízek, mi több igazi nápolyi különlegességek, elsőre jól hangzik. Sikeresen megvártam egy kisebb fajta botrányt is, bár ez nem volt tervezett. De a szuperséf, Vito Catalano és nagyjából a nápolyi pizzasütők teljes csapata is távozott a konyháról, amikor én már eljutottam a „szemrevételezéshez”.
Az italválasztásnál a bor mellett döntöttem, és bár nem hagytam, hogy a pincér segítsen, hogy mit is szeretnék inni, de amikor megkaptam a rosémat, hosszasan dicsérte a nyári, könnyed, gyümölcsös ízt, ami a poharamba található. Ezt követően eredeti nápolyi cipót kaptunk, friss olivával, hogy amíg az ételünkre várunk, addig se éhezzünk. A kenyér valóban ízletes volt, igazi ropogós héjjal, bár ez akármelyik jobb fajta pékségben is előkészíthető.
Az étlapon a sok olasz névből nehezen keveredtünk ki, főleg, hogy amikor magyarul volt írva, még azt sem mindig értettük. Azért sikerült kiválasztani egy „Pizza tonno e cippola”-t vagyis egy tonhalas pizzát. Egy „La Scialatiello ai frutti di mare”-t, „ő” volt a tenger gyümölcsei tészta, és a hagyományoknál maradva az „Il Pacchero al profurmo, di Napoli” is megkóstolásra került, ez szintén tésztát takart, Nápoly ízeivel.
Az étterem hangulatos belső térrel rendelkezik, a pizzasütő kemence a Tommy di Napoli mozaikokkal mindenképp a hely védjegye lehet, bár az olasz életérzés kissé hiányzott. Ahogyan arra sem emlékeztetett semmi, hogy a világ egykori legjobb vízilabdázójánál vacsorázunk, de a magamutogatás soha nem is volt jellemző Kásásra. Amolyan szolidan elegáns hely, megfizethető áron.
Szeged. Minden évben kultikus hely. Most egy kicsit máshogy: megfordult a nézőtér, Dóm-tornyok a nézőknek háttal, de a szegedi szabadtéri érzés változatlan.
A történet szerint Donna (Kováts Kriszta) független, egyedülálló anya, és van egy kis szállodája egy idilli görög szigeten. Egyedül nevelte fel lányát, a tűzrőlpattant Sophie-t (Simon Boglárka), aki 20 évesen éppen az esküvőjére készül Sky-al (Sánta László). Donna meghívta két legjobb barátnőjét, az életrevaló Rosie-t (Sáfár Mónika) és a módos, sokszor elvált Tanyát (Détár Enikő) a régi zenekarából, a Donna és a Dinamókból. Ám titokban Sophie is hívott három vendéget (Sasvári Sándor, Szerendnyei Béla, Molnár László). A lány már régóta kutatja apja kilétét, hogy legyen, aki az oltárhoz kíséri a nagy napon…
Az eredmény több mint „madáchos”. Szirtes Tamás most sem a monumentalitásra törekedett, hanem a tökéletességre. Az élmények leülepedésének időszakában még hiányzott valami „szenzáció”. Lehet Szeged anélkül is? Se egy ló, se egy helikopter, se zongorából feltörő szökőkút… De milyen jó! A műfaj persze könnyed, de a munka nehéz, ám az „izzadság szag” nem érződik.
Zenés film révén sem beszélhetünk musicalről. A zene egyedi formában kap főszerepet. Adott egy gitár, egy lány és a dal. Semmi extra. Aztán jön a lecsúszott zenei producer, és az ő fülén keresztül hallunk mi is. Vonósnégyes, zongora, dob meg basszus, és kész a sláger. Ha film az első 10 perc után véget ér, már mosolyogva jöttem volna ki a moziból, mert olyan újdonságot adott, amit nemcsak a szememmel láttam, de hallottam is. Na jó, persze a fülemmel. Vagy a szívemmel…?
A nyári New York megpecsételi a film hangulatát. Az éjszaka bandukolós, zenét hallgatós érzés magával ragad; érezzük a ritmust néma csendben is. A véletlenszerű találkozások sorsfordító állapotot eredményeznek, és hirtelen azt sem tudjuk, minek vagy kinek szurkoljuk. Hol lesz nagyobb a kiteljesedés? 
Színes…
kreatív…
szegényes-gazdagos…
kutyát is érdeklős…
rendezett…
világbajnoktól búcsúzós…
repülő hollandos…
harapós, nagy port kavaró…
drámai…
egymást vigasztalós 1…
egymást vigasztalós, történelmi vereséges…
egymást vigasztalós 2…
harmadik helyezettes…
önfeledten örülős…
selfis puszizós…
VILÁGBAJNOKI!
Mindössze pár óra – és egy alvás – telt el azóta, hogy kiléptem a szeles éjszakába a Belvárosi Színházból, de Mozarttal van tele a fejem. A dallamaival („Húú, ezt hallgatni kell!”), az életével (Vajon mi igaz, és mi nem?), a zsenialitásával (Tényleg isteni volt?). Ráadásul még Lévay Szilveszter és Michael Kunze nagy sikerű musicaljének utolsó sorai is a fülembe csengenek: „Zeng a nagyvilág! Fenséges Mozart!”
A rendező, Szikszai Rémusz Kulka Jánosra bízta Salieri szerepét. Jó választás? Inkább egyértelmű, hisz Kulka még a telefonkönyvet is úgy olvasná fel, hogy a székbe szögezné vele a hallgatóságot. Ha az kell, hogy alattomos legyen, akkor utáljuk, ha éppen tébolyult, akkor félünk tőle, de elesettségében mi is a fejét simogatnánk, ahogy ő Mozartét.
Varga Járó Ilona díszlete ötletese megoldásokkal szolgál. Megszoktuk már, hogy a Belvárosi színpada nem az óriási méreteiről híres. A tükrös ajtókkal azonban könnyen lehetett csalni, ráadásul sokszor célja volt, hogy szembesítsen. Nem kellett puccos zongora sem, hogy elhiggyük: ez a csillogó Bécs.