Úgy tűnik, színészeink és közéleti szereplőink kezdenek rájönni arra, hogy jobban teszik, ha egy jó ügy mellé állnak, mint hogy politikusaink mögött tetszelegjenek. Meztelen fotósorozattal kampányolnak ismert anyák a mellrák megelőzéséért, míg a férfiak inkább a nők elleni erőszak ellen emelik fel hangjukat, vagy adják hozzá arcukat.

Az Igazi férfi nem bánt nőt kampányban férfiak jobb- és baloldalról, fiatalok és idősek, sportolók és művészek, romák és nem romák végre valamiben egyetértenek; mégpedig abban, hogy az igazi férfi nem bánt nőt. Hogy Till Atilla, Pityinger László, alias Dopeman, a Compact Disco kompakt legénysége, Zacher Gábor vagy Nagy Feró igazi férfi, így már ne is vonjuk kétségbe. Lehetnek borostásak, sörözhetnek, szerethetik a focit, a verseket, a jó filmeket, sőt, még sírhatnak is, ettől ők még férfiak!

Amúgy is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hírességek körül mindig minden tökéletes. Házasság, boldogság, pénz, minden megvan. Ám a felszín és a valóság sokszor köszönő viszonyban sincs egymással, ezért kell néha, hogy megkapjuk a figyelmeztetést: figyelj a másikra!

És persze figyelj magadra! A nők a Marie Claire a mellrák megelőzéséért vívott kampányából vették ki a részüket. A sorozat főszereplői – Dobó Kata, Prokopp Dóra, Schell Judit, Szinetár Dóra, Keveházi Krisztina és Szirtes Ági – mind anyák és nők! A hétköznapi rohanásban is tudatosan odafigyelnek a saját és családjuk testi-lelki egészségére. Ezt is olyan jó elhinni. Elfelejtjük Szinetár Dóra cigarettázó bulvárképeit, mert azt akarjuk látni, ahogy az egészséges táplálkozásra figyel, és erre neveli Zora lányát is.

A figyelemfelhívás fontos, legalább van! Ha csak tízből egy emberre hat, már jó arányt köszönthetünk, és addig sem politizálunk.

Ma reggel egész máshogy ébredtem fel fővárosi kis lakásomban. Nem tudtam, miért ez a végtelen megnyugvás, a határtalan szeretetérzet, de éreztem, hogy valami most megváltozott. Bekapcsoltam a laptopot, átfutottam a híreket, és igen, ott volt a válasz: Tarlós István, Budapest főpolgármestere találkozott a pápával, és XVI. Benedektől áldást kért drága fővárosunkra.

A pápai áldásnál már csak az a jobb, hogy Tarlós Róma polgármesterével is találkozott, akivel nemcsak a 2013-as olasz-magyar kulturális évad támogatásáról egyeztek meg, hanem a két város közlekedési ügyeiről is tapasztalatot cseréltek. Na, ez a része még izgalmasabb, mint az áldás a Vatikánban.

Aki járt már Rómában, az nemcsak a Trevi-kutat, a Capitoliumot vagy a pizzákat jegyezte meg egy életre, hanem a közlekedési morált is. Az megy, aki előrébb van, aki jobb reakciós idővel rendelkezik és aki bátrabb. Nincs különbség autós és gyalogos között. Ha a járókelő teketóriázik, egy életen át ott ragad az út túloldalán. 

Gianni Alemanno ezeket is elmesélhette Tarlósnak, aki pedig beszámolt a budapesti helyzetről. Tarlós talán tanácsot kért, hogy miként lehet még nagyobb dugót kreálni a belvárosban, Alemanno pedig büszkén közölte, hogy ez náluk adott, és nem kell hozzá még útfelújítás sem. Sőt, az is lehet, hogy a mi Pistánk elküldte Giannit Benedekhez, hogy ugyan már nekik is legyen egy áldott városuk, mert a miénk annyira jól érzi most így magát.

Először is leszögezném: fanatikus szurkolója vagyok a magyar labdarúgó-válogatottnak. Százszor összetörték a szívem, és százegyedszer is össze fogják. Talán már a héten vagy jó eséllyel a jövő héten. Pesszimizmusom nem alaptalan; ha az ember sportportálokat, fórumokat olvas, és naprakész a válogatott körüli eseményekből, érti is, mire gondolok.

Most nem arról fogok írni, miért nem tetszik a kapitány által kijelölt keret, pedig arról oldalakat tudnék. Nem is arról, miért nem fog semmi megváltozni akkor sem, ha mindkét selejtezőn „fejre állunk”. Egy kapitányváltás jelen esetben csak bizonyos feltételek teljesülése mellett hozna változást. Nem látok sok esélyt arra, hogy azok a feltételek egy új kapitány kinevezésével teljesülnének.

Ami most nagyon zavar, az az a fajta előre mosakodós hozzáállás, amelyet a jelenlegi kapitány képvisel. Szörnyű nyilatkozatokat tesz minden mérkőzés előtt. Pár héttel előtte még mindig győzelemben bízik; de minél jobban közeledik az aktuális összecsapás, annál erősebb lesz szemében az ellenfél, és annál jobban kihangsúlyozza, hogy nem mi vagyunk a mérkőzés esélyesei. Lassan már a gyengébb játékerőt képviselő csapatok ellen is.

Még a mieink az észtek elleni csata favoritjai (a nem túl szerencsésen összeállított keretünk ellenére is), de már látom lelki szemeim előtt a lapokban: az észt csapat otthon bárkire veszélyes, és egyébként is, az előző sorozatban pótselejtezőt játszottak. Azt ugye ecsetelnem sem kell, hogy a törökök ellen a tisztes helytállás lesz a cél (a selejtezőcsoport előtt még úgy véltük, velük leszünk harcban a második helyért).

Az edző hozzáállása a mérkőzéshez minden esetben átragad a csapatra is. Hogy ne menjünk messzire: a hollandok ellen pont annyira szánalmasak voltak a játékosaink a pályán, amennyire „óvatosan” Egervári Sándor nyilatkozgatott a meccset megelőzően. De ami még ennél is szánalmasabb volt, az az értékelés a mérkőzés után, a felelősség teljes lerázása (egyéni hibákban látta a vereség okait a kapitány; arról egy szó sem esett, mennyire kaotikus volt a kezdőcsapat összeállítása, és mennyire nem volt felfedezhető semmilyen taktika és tudatosság a játékban), illetve, még meghökkentőbb módon, az értetlenkedés amiatt, hogy a rivális kapitány szervezetlennek látta csapatunkat. Jobb helyeken egy ilyen produkcióért egyből a kapitány fejét veszik, itt semmilyen felelősségre vonás nem történt, talán még ejnye-bejnye sem volt...

Volt már olyan kapitányunk, aki minden meccsen nyerni akart, és a játékosokat is ebben a szellemben küldte ki a pályára. Úgy is hajtottak; most sajnálhatjuk igazán, hogy az akkori játékosanyag jóval gyengébb volt a jelenleginél. Ezt a kapitányt a magyar futballközeg gyorsan kivetette magából, nekünk nem kell ez a mentalitás, hiszen mi magyarok vagyunk! Pedig ma már Luxemburg is megszoríthatja Portugáliát, a Feröer-szigetek megverheti Ausztriát, vagy épp a Videoton 3-0-val küldheti haza a lisszaboni Sportingot...

 Nincs jó előérzetem. Nálam ez a pesszimizmus olyan taktika, amely néha bejön; de abban bízom, hogy elkiabálom, és a várttal teljesen ellentétes forgatókönyv fog megvalósulni. Pénteken az észtek ellen nyerni kell idegenben is, és miért ne foghatnánk legalább egy pontot itthon a törökök ellen?

Én remegő térdekkel fogok leülni a tévé elé. Ez persze rajtam kívül senkit sem fog zavarni. Az viszont már igen, ha a játékosok is remegő térdekkel fognak a pályára kifutni... És akkor nem lesz kegyelem. Észtországban sem.

Szerző: lukeskywalker

A Magyarország magyar fotográfusok lencséjén keresztül, valamint a Budapest FényKép című fotókiállítás már a Nemzeti Múzeum kapujában van. És ott is marad, hiszen a 2012. október 2-tól megtekinthető szabadtéri fotókiállítás a Nemzeti Múzeum Bródy Sándor utcai, illetve Múzeum körúti kerítésén kifüggesztve várja az érdeklődőket.

A kiállítás a magyar fotográfia múltját és jelenét, illetve Magyarország és a főváros sokoldalúságát hivatott népszerűsíteni. A Hungarofest Nonprofit Kft., a Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Nemzeti Múzeum Az európai szecesszió nagymesterei című vándorkiállítás sikerén felbuzdulva készítette el a “kerítéskiállítást”, melynek tablói magyar művészek fotóit ábrázolják Budapest és Magyarország múltjáról és jelenéről.

A Magyar Fotográfiai Múzeum által válogatott anyag egyszerre tartalmaz informatív és hangulati képeket Budapestről, illetve Magyarországról, egyszerre klasszikus és kortárs, egyszerre tudósít a múltról és a jelenről. A kiállításnak nem célja, hogy felvonultassa Magyarország építészeti és természeti kincseinek mindegyikét, csupán vakuvillanások ezek az ország történetéből, szélesvásznú kép Rólunk, Nekünk, hogy minden percben legyen min csodálkozni.

Nem akartam már megint „natasázni”. Nem is gondoltam, hogy kell! Egyébként is az az elvem, hogy olimpiai bajnokról vagy jót vagy semmit. De az elvek csak korlátok közé szorítanak, így lehet, hogy mostantól inkább nincsenek is elveim.

Pá-pá Natasa! Ha nem írunk, ne válaszolj...

Titkolhatnám, de nem teszem, hogy sosem szimpatizáltam Dusev-Janics Natasával. Nem azért, mert szőke; nem azért, mert nő; se nem azért, mert szerb származású; hanem mert egyszerűen nem volt szimpatikus. A hebrencssége, a túlzott (kifelé mutatott) lazasága, a sokszor zavaros nyilatkozatai… nem. Ő valahogy nekem sosem volt A Sportoló. Elismerem a kajakozásban szerezett sikereit, tehetségét, tudását – és ennyi.

Most hazatérhet! Milyen szenvedés lehetett neki, hogy Magyarországon sosem találta a helyét. Kis országunk segítségével háromszoros olimpiai bajnok, 18-szoros világbajnok és 17-szeres Európa-bajnok lett. Milyen nagyon nyomasztó érzés lehetett neki ennyiszer végighallgatni a magyar Himnuszt. És milyen boldogok voltak itthon azok a kajakos lányok, akiktől az esélyt vette el, hogy ugyanezt a sikert elérjék. Mert elérték volna, ebben ne is kételkedjünk. A világon egyedülálló edzőgárda dolgozik Magyarországon, és bár a tehetséget nem lehet nélkülözni, de a kemény munka ugyanúgy sikerre vezet(het).

Szerbiában még edzésre sem volt pénzük, ezért jött át 13 évvel ezelőtt Szegedre. Most meg milyen szerencse, hogy jött Vlade Divacs, aki megteremtette az ideális körülményeket, így irány vissza. És ez ilyen egyszerű. Ó, nem kell ebbe pénzt beleképzelni, Natasát nem az motiválta, hanem a hazaszeretet… (Hogy micsoda??) Hiába, régóta haza akart menni, de ennek ellenére úgy gondolja, érdemes Magyarországon sportolni. Köszönjük, Natasa!

Azt hittem, tud szépen távozni. Hogy az elmúlt évek alatt bölcsebb lett, okosabban nyilatkozik, de tévedtem. Kajakozni megtanult nálunk, de vannak olyan értékek, amelyek nem taníthatók.

Egy neves belga szerző arról írt könyvet, hogy miként lehet élni boldog párkapcsolatban ötven év felett. (Mert azt már tudjuk, hogy 20-30-40 évesen hogyan lehet?) Alfons Vansteenwegen, család- és szexuálterapeuta Sokévnyi együttlét után című könyve a napokban jelent meg az Ursus Libris Kiadónál, és korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlott.

A szerző mély együttérzéssel, lépésről lépésre haladva írja le és elemzi az 50-75 éves korosztály párkapcsolatának legfontosabb kihívásait. Mi történik, ha a gyermekek kirepülnek, és oly sok év után ismét egyre több időt töltünk kettesben, ismét jobban egymásra vagyunk utalva? Mit lehet tenni, ha ez újra élesebben felszínre hozza a különbségeket? Hogyan lehet a rég tovatűnt szerelem helyén együttes munkával egy másfajta intimitást, tartós szeretetet létrehozni?

Számtalan olyan kérdés, amelyre fiatalon sem tudjuk a választ. Tökéletes kapcsolat természetesen nem létezik. Hihetünk benne, lehetnek illúzióink, de hamar ráébredünk, hogy a tündérmesék csak a könyvekben léteznek. Ettől függetlenül a majdnem tökéletességre törekednünk kell. Vagy feladni, elengedni és újat kezdeni. Kinek mi az egyszerűbb.

Az összetartozás csak akkor lehetséges, ha a partnerek már megtanulták, hogy mindegyikük más. Az igazi összetartozás nem összeolvadás vagy egybefonódás. A minap egy esküvőn az anyakönyvezető azt találta mondani a házasuló párnak, hogy „mostantól megszűnik a te és én, csak Mi leszünk”. Hohó!! Nagy baj lenne akkor. Nem tudunk mások lenni. Igazodhatunk, formálódhatunk a „másik felünkhöz”, de az ÉN soha nem szűnhet meg. Ott van a veszekedésben, a boldogságban vagy – hogy közhelyesek legyünk – egészségben-betegségben. Hiszen Én csak úgy tudok örülni, ahogy én szoktam. Úgy tudok beteg lenni, úgy tudok sírni.

„A tartós és jótékony kapcsolat mindig ajándék, a sors kegye” – írja a szerző. És igaz, nem mindent mi irányítunk, de a szemünk és szívünk mindig a segítségünkre van.

Ezentúl bárhol, bármennyi állatot tarthatunk. Juhéé! Minden vágyunk ez volt. Álmatlan éjszakákról számolt be a lakosság, ugyanis szomszédaik esténként addig nem nyugszanak, míg a kecskét meg nem fejik az erkélyen, a tehén nem kap elég füvet a fürdőben, na és amíg a disznók mosléka nincs bekeverve.

Hatályukat vesztették azok az önkormányzati rendeletek, amelyek a mezőgazdasági haszonállatok tartását szabályozták. Így elviekben akár disznófarmot is nyithatnánk egy lakótelepi lakásban. A törvényalkotók célja a falusi állattartás hagyományainak felélesztése volt, de az enyhítés nem valószínű, hogy döntő változást hoz.

Érdekesség, hogy a tyúk, a nyúl, a sertés, a szarvasmarha vagy a ló tartásába senki nem szólhat bele, a kutya- és macskatartással kapcsolatban azonban továbbra is hozhatnak döntéseket a helyhatóságok. Szóval ideje lesz megkedvelni a tollas jószágokat a szőrösek helyett.

Már a falvakban sem divat a háztáji. A szomszédok ott is nehezen viselik a disznóbűzt, az óriási légymennyiséget, nem beszélve arról, hogy a takarmány is egyre drágább. Azok a jó kis disznóvágások is már csak a múlthoz tartoznak, amikor hajnal 4-kor megjelent a rokonság, és adtak a disznóvisításnak. A disznótorosért már inkább fizetünk az étteremben – külön üzletág épült rá –, de a macera már nem a miénk. Hiányzik ez valakinek?

Az ingatlanhirdetések új szövege ez lehet: „jó állapotú, harmadik emeleti, erkélyes, gázfűtéses, disznóktól mentes lakás eladó”. Csak a szomszéd is ilyen legyen!

Úgy tűnik, a regényírók (és a hazai fordítók) gondoltak arra, hogy jönnek a hideg őszi-téli napok, amikor már kimozdulni sincs kedve az embernek. Ilyenkor kell egy jó könyv és egy pohár bor (vagy kakaó), melyek társaságában bevackolhatjuk magunkat a meleg szobába. A kérdés, hogy megtaláljuk-e azt a jó könyvet.

Nagy jóstehetség nem kell hozzá, hogy megmondjuk, a sláger elsődlegesen E. L. James szexcentrikus trilógiája lesz. A szürke ötven árnyalata után már A sötét ötven árnyalata és A szabadság ötven árnyalata is kapható magyar nyelven. Be-becsúszhat persze egy-egy Ken Follett vagy Paolo Coelho, de a hazaiak közül Fejős Éva és Vass Virág is az élmezőnyben szokott tanyázni.   

Amire viszont még csak várunk, bár pont időben (a karácsonyi vásárlási láz kezdetére) jelenik majd meg, az J. K. Rowling The Casual Vacancy című, első felnőtteknek írt regénye. A Harry Potter-sorozat szerzője a heroinfüggőségtől a prostitúción keresztül az egyedüli gyereknevelésig számos témát érint az új regényében. Az angol írónőnek már nem kell senkivel versengenie, hacsak nem saját magával és a varázslósztori sikereivel. 

Ha pedig egyik bestseller sem jön be, még mindig nyúlhatunk a klasszikusokhoz, amelyeket sokszor méltatlanul mellőzünk. Igaz, se Bulgakov, se Mikszáth nem ír erotikus szeretkezésekről, de a jó könyv attól még jó könyv marad.