Mit tud az a színházi előadás, amiért képes az ember 453 km-t utazni? Amiért elviseli a 8 órás vonatozást, sőt buszozást (sínfelújítás miatt a Hargita Express csak egy jól csengő név, a valóság azonban: átszállások sora, kavarodások, kényelmetlenség, kosz és bűz). Amiért szállást fizet, pénzt vált, és szakadó esőben is kitart, mert este majd premier!

A Báthory Erzsébet musical-opera tud valamit, mert bizony Kolozsvárig utaztunk, hogy a nyári margitszigeti bemutató után újra lássuk a csejtei boszorkány történetét. Míg itthon Benedekffy Katalin, Zöld Csaba, Miller Zoltán, Szemenyei János és Szomor György voltak az előadás főszereplői, addig az erdélyi bemutatón már a Kolozsvári Magyar Opera művészei álltak a közönség elé.

A hétvégi évadnyitó mérföldkőnek számít a kolozsvári teátrum életében. A Báthory Erzsébethez hasonló nagyságú előadást még nem láthatott az erdélyi magyar közönség. Szomor György, Pejtsik Péter és Miklós Tibor műve Bagó Bertalan rendezésében és Novák Péter koreográfiájával került színre. A készítők a mű megírásakor még nem is sejthették, hogy az ő munkájukat is lesz majd, ami kitartásban túlszárnyalja.

Szép Gyula, az operaház igazgatója a premier utáni köszöntőjében elárulta, hogy a kolozsvári csapat – többek között Barabás Zsuzsa (Báthory Erzsébet), Kátai István (Walter), Szilágyi János (Thurzó), Laczkó V. Róbert (Nádasdy Ferenc) - olyan nehézségekkel küzdött, ami más (jobb) helyeken elő nem fordulna. A színház ekkora méretű előadásra még csak most próbál felkészülni. A közönségnek is szoknia kell a műfajt. Három különböző helyről szedték össze a mikroportokat, küzdenek a jegyárakkal, a hangosítással, a munkafolyamattal. Mégis a siker, az SIKER, és tapsban mérhető. Jelentjük: megvolt!

A legendás Báthory Erzsébet alakja és sorsa még ma is foglalkoztatja a tudósok és az emberek fantáziáját. Nem egy elcsépelt téma, sőt érdekes, magával ragadó. Báthory a köztudatban még mindig női Drakulaként, vérgrófnőként, a csejtei rémként él, pedig a történészek szerint a valóban labilis idegzetű asszony politikai bűnügy áldozata lehetett. Mint mindenütt, itt is a pénz a kulcsszó. A valóságban és a darabban is.

Budapesti szemünk máshoz szokott, mint amit Kolozsváron láttunk. A kopottas széksorok, a műanyagpoharas pezsgők, a recsegő mikrofonok… Mert a pénz a kulcsszó, tudjuk. Ám szerencsére nem kell mindent pénzben mérni. A tudás és a tehetség, amúgy sem megfizethető, és e kettő kombinációjára bőven láttunk példát az erdélyi színpadon. Csak amiatt szomorkodhatunk, hogy ez a darab most nem a „miénk”. De mi az a 453 km?

Fotók: Pluszmínusz

A magyar labdarúgó-válogatott vereséget szenvedett… Az ilyen kezdetű mondatok még hírértékkel bírnak? Persze, mert a focit mindenki szereti. Csak nem a magyar focit. „Aranylábú” fiaink ezúttal világbajnoki selejtezőn 4-1-es vereséget szenvedtek a VB-ezüstérmes Hollandiától a Puskás Ferenc Stadionban.

Szögezzünk le valamit már az elején: szeretjük a focit! De tényleg! Csak… Amit a magyarok (a profik, mert lehet, hogy az amatőrök jobban csinálják) labdarúgás címszó alatt játszanak, az lassan nyomokban sem hasonlít arra, amit a régmúltból megszoktunk.

Ráadásul tele a hócipőnk az ígérgetésekkel és a fogadkozásokkal. Aki kicsit is ért a focihoz (és ez minden magyarra igaz), az már az Andorra elleni 5-0-n sem ájult el. A 85 ezer lakosú hercegség nem számít a focinagyhatalmak közé, sőt! Na jó, megvertük őket, megvolt a 3 pont, jöhettek a hollandok. Jöttek is…

„Nem mi vagyunk az esélyesek, de nem vagyunk esélytelenek” - mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány a mérkőzés előtti okosságokat. De hitt még valaki ebben a győzelemben? Egyáltalán hisz még valaki a magyar fociban?

Az omladozó Puskás Stadion díszpáholyában Orbán Viktor miniszterelnök és Csányi Sándor, az MLSZ-elnöke is helyet foglalt. Ők bíznak, vagy csak tudnak valamit? Reméljük. Mert, ami ma a magyar valóság, a focitudástól kezdve a stadionokig, az több mint szánalmas, és lassan már említésre sem lesz méltó.

Nem kell híres brit kutatócsoport tagjának lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk: a Facebook a valaha értelmes emberi lényeknek is elvette az eszét. Folyamatról van szó. Hetek, hónapok, sőt évek alatt történik mindez, ráadásul észrevétlenül lappang a „páciensben”. A figyelmeztetés mit sem ér, így marad a tiltás, a törlés vagy a beletörődés, hogy oda lettek a barátaink.

Megpróbáltuk sorra venni, hogy melyek a legidegesítőbb szokások a kék f-betűs közösségi oldalon. A lista annyira tetemesen hosszú lett, hogy úgy döntöttünk, fel kell vállalnunk: a teljesség igénye nélkül állítjuk össze a hajtépésre ösztönző, zavaró dolgokat.

Kalocsai minták

Nyár elején tetőzött a baj. Akkor még lehetett jópofának tartani, mára azonban ciki lett. Azzal a fehér menyasszonyi ruhával kezdődött, ami önmagában egy snassz ruha, de a kalocsai hímzéstől mindenki elájult. Ezek után elszabadult a pokol. Tornacipők, mobiltartók, farmerek, övek, WC-papír, körömminták, de még tetoválások is feltűntek. A tömegmegosztások után a saját fotók korszaka jött, amikor már mindenki megmutatta: nekem is van ilyen, irigykedj magyar! Most viszont már ideje lenne eldugni, és nem mutogatni.

Coelho, Müller és a szerelmes idézetek

Szeretünk okosnak látszani, de a nagy igazságokra nem magunktól jövünk rá, hanem segítenek a tanítómesterek. A Facebookon ilyen Paulo Coelho vagy Müller Péter, de a szájhagyomány útján terjedő bölcseletek is slágermegosztásnak számítanak. Ráadásul az egész csak akkor ér valamit, ha egy giccses kép is társul hozzá.

Véres, girhes kutyák és beteg gyerekek

Köszönjük, nem kérjük a köveket, amik most felénk repülnének. Szeretjük a kutyákat és a gyerekeket is. Sajnáljuk, hogy sérültek, betegek, éheznek, fáznak, nincs gazdájuk, családjuk…DE! Nem akarjuk naponta látni a sokszor sokkoló képeket – talán épp evés közben. Ráadásul a legtöbb megosztásnak értelme sincs, mert egy plusz lájktól, miért gyógyulnának meg?

Eltűntek

A modernkori Csellengők. Bándy Kata (RIP!) nevét nem is ismernénk, ha nincs a Facebook. Megtalálásához ugyan nem a számtalan megosztás vezetett, de hírverésnek jó volt. Miközben naponta vesznek el , és sajnos halnak meg emberek, akiknek a nevét sem tudjuk. Az eltűnésnél csak az előkerülés a jobb, vagy amikor X ismerősünk még keresi Z-t, miközben Y már megosztotta, hogy Z előkerült. Ja, én Kukacot keresem. Legutoljára Londonban láttam, szürke póló és kék farmer volt rajta. Szomorú volt, mert kikaptak a vízilabdás fiúk az olaszoktól…

Napi program részletesen és többször

„Ide megyek”, „még x nap”, „itt vagyok”, „jó volt itt”. Hozzá kapcsolva a „vele NÉV”, ha pechünk van, akkor többen vannak, mindenki az ismerősünk a társaságból, így 2-3-szor biztosan láthatjuk a falunkon a teljesen érdektelen, és mindenféle humort nélkülöző bejegyzéseket.

Album: ha kell, ha nem

Képek az üzenőfalon (az albumban), melyeket az igényesebb közönség még a fényképezőből / telefonból is kitöröl, és nem teszi közzé, ráadásul sorozatban. A 10-20 egyforma kép ugyanarról a tengerről, pillangóról, fáról stb. akkor sem ér meg egy nézegetést, ha legalább a szöveg jó alatta.

Tini egyveleg

„Lájk, ha vagy!; Üzit, ha akarsz velem járni!; Szar ez a fotó! Mekkora szemét kis patkány vagy, remélem, magadra ismersz!” És soroljuk még? TILTÁS! És kész! Más megoldás erre nincs.

Készülhetne egyéb kategória is: napi mantrákkal (horoszkóp, ez vagy ma, erről a filmről szól az életed…), babanaplóval, ultrahang sorozatképekkel, Vad Fruttik és Quimby-zenékkel (szeretjük mindkettőt, de nem napjában 20-szor, ugyanattól a személytől), fürdőszobai tükrös profilképekkel, na, és a státuszváltogatással. De úgy gondoltuk, már így is kellően utál minket mindenki, aki magára ismert. A lájkot / megosztást azért pofátlanul kérjük! Jó hír, hogy a betegség gyógyítható, csak használni kell a józan észt!

Szegény SSC Napoli focistái. A nápolyi székhelyű olasz labdarúgóklub játékosai tiltást kaptak: nem szeretkezhetnek párjukkal - vagy bárki mással - két nappal a mérkőzések előtt, hogy így is csökkentsék a sérülések kockázatát.

A csapatorvos szigorú. Alfonso De Nicola szerint csak a szexuális aktivitás teljes beszüntetése lehet a megoldás arra, hogy megelőzzék az izomhúzódásokat, gyulladásokat és egyéb hasonló jellegű sérülések kialakulását. Az élsport és a közvetett szex kapcsolata egyébként is régóta vitatémának számít. Nincs egyetértés az edzők között azt illetően, hogy a szex jót tesz-e a sportolók teljesítményének vagy sem: a krikettezőket például minél több szeretkezésre buzdítják, a focistáknak viszont csak heti egyet engednének.

Amikor a gyerek 7-8 évesen (de akár előbb, akár később) sportágat választ csak azt mérlegeli, hogy mit csinál szívesen. Szeret úszni, gyorsan fut, jó a labdaérzéke, pontosan lő, kiválóak a reflexei stb. A szülők vagy a testnevelő tanár segít is neki ebben, aztán később megjelenik a cél előtte: bajnok lesz! De egy dologgal senki nem számol: le kell mondani a szexről?

A helyzet persze nem ennyire súlyos. A londoni olimpia sem csak a sikerektől volt hangos, hanem bizony szexorgiák is színesítették a sportolók életét. Igaz, azt nem tudjuk, közülük hányan lettek olimpiai bajnokok és kik azok, akik jelentős óvszermennyiséget használták el.

A Napoli játékosainál mindenesetre a sérülések ritkábban ütik fel a fejüket, mióta „szabályozták” őket. De ki az, aki a hálószobákat ellenőrzi esténként? Egy jó szeretkezés adrenalinnövelő is lehet. Persze csak akkor, ha nem közvetlenül a mérkőzés előtt zajlik a kellemes pásztoróra (félóra, tízperc…), hiszen a pályára érve aludni nem lehet, és ez komoly kihívás még a focistáknak is.

Nem merünk, vagy nem tudunk segíteni, ha balesetet látunk. Hiányosak az elsősegélynyújtási ismereteink, és inkább a mentők érkezésére várunk, de legalább őket ki merjük hívni a sérültekhez. Így lehetne összefoglalni azt a friss kutatási eredményt, amelyet az Országos Mentőszolgálat tett közzé.

 Ezek után az sem meglepő, hogy megjelent az első magyar nyelvű, ingyenes, elsősegélynyújtó mobiltelefon-alkalmazás, mert ha a szájon át való lélegeztetéshez nem is ért a magyar, a mobilt nagyon jól tudja nyomkodni.  Az „Elsősegély – Mit kell tennem?” mobilalkalmazás mostantól gyakorlati tanácsokkal segíthet a mentők megérkezéséig.

Emlékszem, annak idején a suliban mindenki röhögcsélt, amikor a műanyag babát kellett bekötözni, vagy szívmasszázst alkalmazni rajta. Nem vettük komolyan, ami viszont nagyobb baj, hogy a tanár sem. Később hol tud még találkozni az ember az elsősegélynyújtás fortélyaival? Leginkább a jogosítvány megszerzésénél, ahol a vizsgabiztos mosolya mellett már teljesítettük is a segélynyújtás csínját-bínját. Csak még mindig nem tudjuk, mi tévők legyünk, ha egy valódi balesettel találjuk magunkat szembe.   

Az első 3-4 perc dönt a túlélés esélyéről. A segítségnyújtást befolyásoló két legfontosabb tényező, hogy a segítőnek van-e bátorsága életet menteni, illetve mennyire friss a megszerzett tudása. És ha egyik sincs? Segít a telefon?

A mobilos alkalmazás annak érdekében készült el, hogy időről-időre frissíthessük tudásukat, és vészhelyzet esetén könnyen alkalmazható, szakszerű tanácsokat kapjunk. Ha csak egy életet sikerül így megmenteni már megérte, de jó lenne, ha nem csak a mobilunkra támaszkodhatnánk, mert az is lemerül egyszer…

Rájöttem, hogy mikor éli meg az ember élete első traumáját! Szakértők azt állítják, hogy akkor, amikor elhagyjuk a szülőcsatornát, és először felsírunk. Lehet ebben valami, hiszen ha élveznénk az utat, miért bömbölnénk? Ugyanakkor én mégis későbbre tetetném ezt az időpontot.

Szeptember elején többnyire az iskolakezdésről beszélünk, de ha jobban belegondolunk a három évesek sokkal nagyobb stresszt élnek át, mint a hét fölöttiek. Nekik ugyanis megkezdődik az óvoda. Elindul az a mókuskerék, amiből nincs kiszállás vagy csak nagyon ritkán. Vége az otthoni gondtalan játszadozásnak, anyán és apán kívül mostantól másnak is szót kell fogadni, a tesón kívül alkalmazkodni kell a többi gyerekhez, valamint megérkezik az életünkbe az „Indulás!” mint kifejezés.

Indulás az oviba, indulás ebédelni, aludni, indulás haza (na, ez jó!). Indulás az iskolába, a témazáróra, az érettségire, az egyetemre, a vizsgákra. Indulás a melóba, tárgyalásra, megbeszélésre, a főnökhöz, stb. De ne szaladjunk ennyire előre!

„Sajnos a hülye óvónő sem segített egy kicsit se! Szegénykém ott ordított, az a picsa meg hátat fordított neki, és odébb ment. Bence ment utána, megint hátat fordított és tovább ment! Ja, és még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutassa a többi gyereknek.” - hangzik egy anyuka beszámolója az óvodai első napról. Nekik nem jött be az ovi, de mi lesz Bencével? A szülők tudják, hogy a reggeli sírások és az esti hisztik ellenére is a gyereknek meg kell szeretni (vagy csak elfogadni) ezt a helyzetet, mert nincs más választása.

Kérdés, hogy az óvónő direkt nem könnyíti meg a helyzetet? Hadd szokja a gyerek az akadályokat, mert később sem fog semmi az ölébe hullani. De Bence mit tanul ebből? Most tudja, hogy az „Indulás!” nem sok jót jelent, ám idővel ezt még elfelejtheti. Mert ki emlékszik már arra, hogy milyen volt az első napja az óvodában? Ami megmarad, az úgyis csak az indulás.